A versenyszezon alatt több alkalmommal kérdeztek bennünket szurkolók, szülők és az ellenfelek is, hogy a mini, a gyermek és a serdülő korosztályban élő szigorúbb – és hitünk szerint az utánpótlás fejlődését szolgáló – védekezési és támadási többletszabályokat mi
A versenyszezon alatt több alkalmommal kérdeztek bennünket szurkolók, szülők és az ellenfelek is, hogy a mini, a gyermek és a serdülő korosztályban élő szigorúbb – és hitünk szerint az utánpótlás fejlődését szolgáló – védekezési és támadási többletszabályokat miért tartjuk be, és miért nem hágjuk át szándékosan, mint oly sokan az ellenfeleink közül. Erre válaszként azt tudjuk elmondani, hogy a célunk az ifjúságvédelem (a gyerekek távoltartása a káros társadalmi jelenségektől és hatásoktól, mint csellengés, drog, cigaretta, alkohol), ami nem egyeztethető össze azzal, hogy csalásra vegyük rá őket. Emellett célunk a hosszú távú utánpótlás nevelés is, amit nem kívánunk rövid távú látszateredményekre cserélni.
Ennek kapcsán szerencsésnek találtuk az alábbi cikket közzétenni. E cikkben részleteket jelentetünk meg dr. Vágó Béla a Testnevelési Egyetem egyetemi mestertanára vonatkozó cikkéből. Ebből is kiolvasható, hogy az edzői társadalom elitje milyen véleménnyel bír a cikkben szereplő edzőtípusról.
Etika, erények és követelmények az edző számára
(részletek dr. Vágó Béla írásából)
„Az álszent edzők nem szeretik tanítványukat, csak eszköznek tekintik őket önmegvalósító céljaik eléréséhez, ezek az edzők gyakran autokratikus légkörben működnek és nem adnak teret tanítványuk egyéniségének kibontakoztatásához.” Komplex Etikai értelemben szeretnénk ebben a cikkben feldolgozni az edzői szakmát, figyelve arra, hogy élő példákkal illusztráljuk az egyes etikai erényeket, vagy erénytelenségeket, melyek e hivatást számunkra jelentik. Az első kérdés, amely felmerül, hogy kiből is lesz a jó edző és vajon mit kell tenni ahhoz, hogy valakiből jó edző váljon?
A jóság tehát egyfajta eredményességet is sugall, habár nem csak ezt a területet fogja át. Fontos dolog, hogy az egyén, aki edző szeretne lenni, milyen jó képet állít ki magáról. Ehhez feltétlenül kell a felismerés, hogy az ember nem az univerzálisból (ész) és a részletes-egyediből (természet) tevődik össze. „Természetes” énünk nincs alávetve „racionális” énünknek. Egyesített én ként létezünk. Az edzői szakma etikai átvilágítása során, talán úgy járunk el helyesen, ha Kantból megőrizzük a morális autonómia eszméjét, Hegelből pedig az erkölcsiség gondolatát. Mindehhez még a diskurzus-etika legvonzóbb oldalát is hozzátehetjük. Jó edzőnek csak úgy választhatjuk magunkat, ha egyúttal a jóvá válás módját is választjuk.
Kell, hogy valamilyen elgondolásunk legyen arról, mit jelent „jónak, tisztességesnek, becsületesnek” lenni, mielőtt az univerzalitás kategóriája alatt egzisztenciálisan választjuk magunkat, mint edző szakembert. Ehhez először is kell egy edzői példaképet találnunk, aki belső elvárásainknak megfelel, még akkor is, ha esetleg nem mindenben felel meg mindenki elvárásának. Általában a különböző szakágak mesterei, más- más erényekkel és karakterisztikus tulajdonságokkal rendelkeznek a versenyszámcsoport eltérő pszicho-szomatikus követelményeinek megfelelően.
A tisztességes edző nem csak általában jó, hanem az a jó személy, akiben a konkretizálódás folyamata csak a halál órájában fejeződik be. Az esetleges edző, aki kitalálja saját sorsát, mert „belebotlik” egy tehetségbe, ebből a szempontból nem hasonlít Arisztotelész erényes görögjére. Ez utóbbinak kései férfikorában szilárdult meg a hekszisze (jó jelleme). Ettől az időszaktól kezdve spontán cselekedhetett, hiszen valamennyi cselekedete már jelleméből fakadt. Szerencsére, ugyan ritkán, de ilyen egyéniségek is felbukkannak még atlétikánkban. Az edzőre nehezedő nagy teljesítmény kényszer hatására hogyan akadályozható meg, hogy ne kövessünk el komoly morális hibákat? Hogyan kerülhetjük el, hogy végzetes hibákat vétsünk? Rosszat tenni, miközben jónak véljük azt, a legfontosabb elkerülni ahhoz, hogy mint edzők hitelesek lehessünk magunk és tanítványunk előtt.
Az edzőnek meg kell tudni győzni tanítványát arról, hogy amit ő képvisel az a Jó érték és ezen értékek elfogadása vezet a nagy teljesítmények, a sikerek felé, hiszen versenyzőjének ez elsősorban a kitűzött célja a sportolásával. A mester több mint edző, jó barát, társ, példakép és partner. Ezért nagyon fontos, az együttműködő, konspiratív beszélgetés edző és versenyző között. A versenyzőben örökké motoszkáló kérdésnek, hogy „mondd meg, mit helyes tennem!”, csak akkor van értelme, hogy a kérdőnek/ versenyző/ és a címzettnek/ edző/ vannak bizonyos közös értékeik, különösen olyan értékek, normák vagy az erényre vonatkozó elképzelések, amelyek lényegesek az eredményesség szempontjából.
Rá kell jönünk, van-e olyan norma vagy érték, amelyet mindketten anélkülis el tudunk fogadni, hogy ezzel megsértenénk bármelyikünknek a jóra és a helyesre vonatkozó elgondolását. Élsportban ez döntően kapcsolódik a becsületes felkészülés a doppingmentes versenyzés témakörével. Edzőnek és versenyzőjének a kategorikus imperatívusz kialakítására kell törekednie az eredményesség érdekében.
Ez egy olyan megfogalmazás, amely alkalmas arra, hogy abszolút mérce legyen. Bármely cselekvési maxima, kötelesség ellenőrizhető általa. Egyszerű és könnyen alkalmazható.
Kantnak igaza volt abban, miszerint a tízéves gyermek is már tökéletesen megérti a kategorikus imperatívuszt. Azok az edzők sikeresek a fiatal korosztályban, akik szakmai tudásuk mellett ezt a kapcsolatot is képesek kiépíteni tanítványukkal.
A kategorikus imperatívusz, vagy valamely más, ám hasonlóan univerzális maxima az a mankó, amelyre az edzőnek akkor kell támaszkodnia, ha „itt” és „most” az univerzalitás kategóriája alatt egzisztenciálisan választotta magát. Ha nem nyúl egy ilyen mankó után, külső erőknek lesz kiszolgáltatva, s ha cserbenhagyja a szerencse, végzetes hibát fog elkövetni…
A fiatalokkal foglalkozó edző legnagyobb hibát akkor követi el, ha a megfelelő etikai alapok lerakása nélkül építkezik a pszicho-szomatikus birodalomban, megfeledkezve tanítványa morális erényeinek kialakításáról és csupán a gyerek szomatikus oldalát közelíti meg. Jó edzők azok, akik önzetlenek és nem magukra és egzisztenciájukra gondolva beszélnek és cselekszenek, hanem azok, akikre érvényes a platóni mondás, hogy jobb elszenvedni a rosszat, mint másoknak okozni.
Az ilyen edző, mielőtt tanítványával új gyakorlatot csináltat, legelőszőr magán próbálja ki, /ez gondolati síkon is megvalósítható/, hogy megcsinálható-e, illetve milyen hatásmechanizmus váltódik ki általa versenyzőjében. A rossz edző belehajtja próba nélkül a tanítványát valamibe, amit valahol olvasott, vagy látott. Ettől valamivel ravaszabb edző az, aki nem a legjobb versenyzőjén kísérletezik, hanem a gyengébbeken, de végzetes hiba ez is, mert előbb-utóbb tanítványai előtt morális vereséget szenved a csapatában támadt konfliktusok miatt. Jó nekünk, hogy erényesek vagyunk.
Rendkívül fontos azonban különbséget tennünk, mint edzőnek az „önmagunkért jónak lenni” és az „önmagunkért helyesen cselekedni” állítások között. Két teljesen más, egymással kapcsolatban sem álló problémáról van itt szó. Valahányszor elmarad ennek felismerése, az gyakran a tisztességes edző „önzésével” kapcsolatos cselekedetekhez vezet. Az ilyen edző vallja, hogy a cél szentesíti az eszközt, mivel képes tanítványát olyan helyzetekbe és szituációkba sodorni, mely edzések hatására ugyan pillanatnyi teljesítménye növekszik, de egészsége és morális személyiségi jegyei nagyban sérülnek. Ez aztán később teljesítménye, esetleg egészsége hirtelen hanyatlásához vezet.Ilyenek a dopping esetek, vagy éppen versenyzője kusza szexuális kapcsolatai, melyekről gyakran az edző is tehet. Attól, hogy egy edző önmaga kedvéért tisztességes, még nem válik „önzővé”, hiszen a tisztességes emberek eleve mások nevében is cselekszenek, néha még áldozatot is hoznak a nevükben.
Ám az önmagukért tisztességes emberek altruistának sem nevezhetők, hiszen valahányszor mások nevében cselekszenek, önmagukért is tisztességesek maradnak. Könnyű „kiszúrni” az álszent edzőket. Nyíltan vagy burkoltan mindig másokkal hasonlítják össze magukat, s az összehasonlításból kivétel nélkül mindig ők kerülnek ki győztesen. Az álszent edzők valóban önmaguk kedvéért cselekszenek helyesen (amit tesznek, azért teszik, hogy elismerésben részesüljenek, eleget tegyenek önfelnagyítási vágyuknak). Ám nem önmaguk kedvéért jók. Önbecsülésük mások elismerésétől, vagy legalábbis a másokkal való összehasonlítástól függ. Az álszent edzők nem szeretik tanítványukat, csak eszköznek tekintik őket önmegvalósító céljaik eléréséhez, ezek az edzők gyakran autokratikus légkörben működnek és nem adnak teret tanítványuk egyéniségének kibontakoztatásához.
Az ilyen edző rövidtávon nagyon jó eredmények felmutatására képes, azonban versenyzője teljesítménye egy idő után megreked. Erre gyakran sor kerülhet, ha az edző csoportban betöltött szerepét tanítványain végzett egyfajta „erődemonstrációjával” próbálja erősíteni, vagy kialakítani. Az ilyen típusú edző gyakran kér megvalósíthatatlan feladatot tanítványától és ezzel a versenyzőt önmaga és társai előtt is megalázza. Szerintünk ebben a kérdésben a helyes edzői stratégiai út, ha a kért feladatot, vagy célt a versenyző potenciálisan teljesítheti megfelelő odafigyelés és erőbedobás által, így számos hiba és konfliktus kerülhető el. Az edzőnek ki kell alakítani egy olyan légkört, mely lételeme az egymás iránti szükséglet ide tartoznak az (elismerés, szeretet, megerősítés, megbecsülés), kerülni kell illetve kiküszöbölni a félelmet, a versenyző bármilyen síkú megalázását.
A sóvárgás, mint elem benne foglaltatik a helyes légkörbe, de vigyázni kell, hogy a jobb teljesítmény iránti sóvárgás edzések által megalapozott legyen. A kezdő edzők gyakori hibája, hogy versenyzőjükkel együtt álmodoznak a nagy teljesítményeken és az első éles helyzet (a verseny) hidegzuhanyként éri őket, mely könnyen megmérgezheti további kapcsolatukat és eredményes együttműködésüket. Minél kevésbé erősek a mester-tanítvány kapcsolatai egymással, minél kevésbé osztoznak egymás életében, bőrtől bőrig, testtől testig, minden nap, órában és percben, minél kevésbé állandóak emberi kötelékeik – annál érzékenyebbé válnak. Így aztán sértődések és harag gyakran fellép köztük és ez előbb-utóbb kettejük szétválásához vezet.
Itt jutunk el a kollegális tisztesség eleméhez, amely véleményünk szerint gyakran hiányzik a magyar sportból, mert sokszor edző edzőnek farkasa és gyakran semmi kollektív együttműködést nem tanúsít más edzők iránt. A sikeres szakágakban, vagy tradicionális versenyszámokban mindig egy egymásra figyelő, egymásnak önzetlenül tanácsot adó, de nem tolakodó légkör figyelhető meg.
Egyértelműen kijelenthetjük, hogy a tiltott eszközökkel nem manipuláló, tisztességes edzőnek más edzőkre is szüksége van. A bujkáló, misztifikumokba burkolódzó edzői társadalom saját maga eredményességét fojtja meg. Ne feledjük, hogy csak egy jó alapokkal rendelkező építmény lehet eredményes és csak a konstruktív az edzői összefogás garantálhatja a jövőbeli sikereket!
(Készült Heller Ágnes: Köznapi erények, intézményes szabályok, univerzális maximák című műve alapján, valamint dr.Vágó Béla írása részletei alapján)
A teljes cikk itt olvasható:
http://www.masz.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1210:edzi-etika&catid=50:szakmai-irasok&Itemid=18
…E fenti gondolatokkal egyesületünk teljes mértékben egyetért, ezekkel az értékekkel tudunk azonosulni.
Ezek miatt sem hagyjuk figyelmen kívül a kötelezően betartandó szabályokat.
