Merre tart ez a világ?!…
Avagy a szülői magatartásformák sportrendezvényeken…  

Újra „tollat ragadok” és írok pár gondolatot arról, ami hetek/hónapok óta a fejemben motoszkál.
A múlt heti ÓMK (Óbudai Mini Kupa) fordulónk után döntöttem

Article Pic

Öt pont szurkolóknak

Merre tart ez a világ?!…
Avagy a szülői magatartásformák sportrendezvényeken…  

Újra „tollat ragadok” és írok pár gondolatot arról, ami hetek/hónapok óta a fejemben motoszkál.
A múlt heti ÓMK (Óbudai Mini Kupa) fordulónk után döntöttem úgy, hogy véleményemet, érzéseimet nem tudom tovább magamban tartani.  

Abban biztos vagyok, hogy soraimmal meg fogom osztani az olvasótábort. Bízom abban, hogy többen fognak igazat adni nekem, mint azok, akik akár meg is fognak sértődni.

Remélem, több szülőnél legalább azt „elérem”, hogy elgondolkodjon. Sokaknál szeretnék megerősítést elérni, ha elolvassák a soraimat, akkor úgy álljanak fel a gép elől, hogy „jaj de jó, hogy mi úgy viselkedünk, ahogy azt a szülői/szurkolói etikett megkívánja”!  

Tavaly augusztusban írtam már egy olyan publikációt, amiben érintettem a témát.

http://www.kaszasok.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=7059&Itemid=269

Úgy tűnik, hogy érdekesnek is találtatott, 1291-nél tart az olvasottsága.
Sok-sok sportban járatos személy és kolléga jelzett vissza a publikáció olvasása után, hogy végre valaki írt erről és milyen jól rátapintottam dolgokra. Jó érzéssel töltött el az is, hogy rengeteg szülőtől kaptam hasonló visszajelzést.  

Most ezen a vonalon megyek tovább.      

Miről is fogok írni.  
A szülői magatartás, megnyilvánulások, viselkedés.
Szurkolási etikett.
Edzővel való viszony és kapcsolattartás.  

Tudom, erről órákig, akár napokig lehetne beszélgetni, érveket-ellenérveket felsorolni. Én most úgy érzem, hogy nem tudom magamban tartani a látottakat. Remélem irományom „el fog jutni” azokhoz, akiknek „inge” és ha már elgondolkoznak a soraimon, ennek köszönhetően másképp lépnek be az ajtón a következő rendezvényen, már megérte.  

Azzal is tisztában vagyok, hogy érzéseim nem fognak osztatlan sikert aratni, mert vannak és lesznek olyanok, akik sajnos „nem értik”, miért kell erről beszélni.
Sajnos ezt a tapasztalat mondatja velem.  

Mindig lesznek olyan szülők, akik szerint ez a viselkedési mód természetes és ők azt csinálnak, amit akarnak.
Soraim nem nekik szólnak…  

Megjegyezném azt is a témát illetően, hogy sok-sok egyesület honlapján található írás a szülői viselkedéssel kapcsolatban.
A mi oldalunkon is olvasható ilyen, a „A fiatal sportolók szüleinek tízparancsolata” címmel.  
Íme:
http://www.kaszasok.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=6350&Itemid=265  

Kezdésként pár gondolat az ÓMK-ról.  

Ez a rendezvény, már több, mint tíz éves múltra tekint vissza az Óbudai Kaszások történelmében.     Jelenleg kilenc mini csapatunk mérkőzik meg hónapról-hónapra egymással. Nyolc alapszakaszbeli fordulót három középszakaszbeli forduló követ. Majd a végén a négyes döntővel zárulnak a versengések.  

Fontos kihangsúlyozni, hogy versengések.  
8-11 éves gyerekekről van szó, akik egy OKTATÓ BAJNOKSÁG keretein belül játszanak egymás ellen.  

A mérkőzéseket nem profi bírók fújják, hanem a klubunk saját nevelésű TANULÓ JÁTÉKVEZETŐI VEZETIK, akik kedvet kaptak ahhoz, hogy segítsék a kicsik és az edzők munkáját. Meg kell jegyeznem, hogy sokszor magasabb színvonalon teszik ezt, mint több „profi” játékvezető.
Tanuló játékvezetőink 12-16 évesek.  

Szóval Oktató bajnokság.
Nem Olimpia, nem Világbajnokság, de még csak nem is Országos Döntő.
Természetesen az rendjén van, hogy a legjobbak csatároznak a végén, de nem vérre megy a küzdelem. Minden négyes döntőben részt vevő játékosunk aranyérmet kap.  

Egy-egy ilyen ÓMK fordulón 150-160 gyermek jelenik meg és játszik két mérkőzést. Nem minden gyermeket kísérnek el a szülők, viszont vannak olyanok is, ahol mindkét szülő eljön. Nagyjából 200-250 szülő teszi tiszteletét egy ilyen napon a csarnokban.  

Az edzők negyed nyolcra érkeznek, berendezik a termet, felteszik a palánkokat, megírják a jegyzőkönyveket, mindezt azért, hogy a gyerekek örömmel jöjjenek, játszanak és minden alkalommal, egy újabb élménnyel menjenek haza. A rendezvény általában öt-fél hat körül szokott befejeződni.

Mindezt miért írom.
Mert minden a gyerekekért van. Nem azokért a szülőkért, akik havonta egyszer eljönnek, hogy két meccsen kitombolhassák magukból a rohanó élet okozta felgyülemlett feszültséget.  

Sajnos szinte nincs olyan ÓMK forduló, hogy ne kelljen valakit figyelmeztetni a szülői etikett betartására.  

Visszakanyarodnék a TANULÓ JÁTÉKVEZETŐKHÖZ.
Amint írtam, ők 12-16 éves GYEREKEK! Nem profi játékvezetők, hanem kosarasok.
Hibázhatnak.
Ugyanúgy, ahogy mindenki más.
Hibáznak is.
De nem baj, ebből fognak tanulni.
Mi is látjuk, ha egyszer-egyszer nem fújnak le egy lépéshibát, vagy elnézik a visszajátszást, mert nem vették észre, hogy a kislány rálépett a vonalra.
Lehet, hogy egy-egy szabálytalanságot sem ítélnek meg jól vagy vesznek észre.  

És?
Mi történik ilyenkor?
Összedől a világ?
Elcsalják a mérkőzést?      

Irományom ezért is született. Felfoghatatlan, hogy egyes szülők hogy tudnak reagálni egy-egy fújásra, illetve nem fújásra. Feldühödött dúvadként ordítanak a 15 éves gyerek tarkójára, véleményüket nem palástolva.

Hányszor hallottuk már ezt teli torokból?!  
FAULT VOLT!
LÉPÉÉÉÉSHIBAAAA!
FÚÚÚJD MÁR LE, NEM LÁTOD?!
KETTEEEEN FOGJÁÁÁÁK!  

És még sorolhatnánk, teszem hozzá, sajnos…  

Nagyon örülünk annak, hogy ennyi szakértő szülő van.
Vezettek már életükben mérkőzést?
Tudják azt, hogy kívülről mennyivel egyszerűbb?      

Csak egy példa.
Bármilyen mérkőzést nézünk a tévében, a kanapéból sokszor nem értjük, hogy miért úgy döntött a sportoló a pályán és miért nem úgy, ahogy azt mi gondoljuk.
Mennyivel egyszerűbb otthonról, mint a pályán vagy a medencében.  
Itt is hasonló a helyzet.
Tessék megpróbálni és utána kritizálni.    

Visszatérnék a FAAAULT VOOOLT részhez.
Felvetődik bennem a kérdés. Ha ennek a szülőnek a gyermeke úgy dönt 3 év múlva, hogy ő is szívesen venne sípot a szájába és fújna meccset az ÓMK-n, milyen érzéssel töltené el az, ha az ő gyerekének a tarkóját kiabálná le egy másik szülő?! Mit érezne, ha a gyermeke hazamenne, és ezt elmesélné? Uram bocsá’, mit tenne akkor, ha ott lenne ő is a csarnokban, hogy megnézze, hogy szerepel síppal a szájában a fia?
Jó lenne ezen (is) elgondolkodni…  

Másik vonulata ennek a történetnek. Mit gondolnak ilyenkor? A 15 éves majd összerezzen és megváltoztatja ítéletét, én onnantól sokkal jobban és magabiztosabban fog fújni?
A másik kérdés? Azt gondolják ezen szülők, hogy ezek a gyerekek csalnak? Direkt módon hátrányba hozzák szeretett gyerekeik csapatát?   Többször láttunk már olyat, hogy a pocskondiázó, reklamáló szülő (Mit tettek az ő gyerekével, hogy merték fellökni és még sorolhatnám…) egy perccel ezután csöndben áll, amikor éppen az ő gyereke miatt esett el az ellenfél.  

A sport küzdelem.  

Végre volt egy olyan forduló, ahol mi edzők is azt tudtuk mondani, amit régen várunk.
Minden csapat csodásan küzdött, nem ismertek elveszett labdát, csúsztak-másztak. Ilyenkor többször van olyan, hogy a küzdelemben ütköznek, elesnek. Ahogy fejlődnek, egyre több dolgot tudnak megcsinálni nagyobb sebességgel. Ebben benne vannak azon kontaktusok, melyeknek esés a vége. Semmi gond, ez a játék része. Felkelnek gyorsan és futnak tovább. Még több ezerszer fognak elesni…  

Ezek a gyerekek már szocializálódtak annyira a sport révén (is), hogy egyik sem akar szándékosan sérülést okozni a társának. Nekik a labda a legfontosabb. És amikor több gyerek is a labdára fókuszál, akkor jön az ütközés. Aztán az esés. Majd a felugrás és futás tovább.  

Sajnos az élet olyan, hogy az ember néha baleseteket szenved. A sportban ez hatványozottabban jelen van. A gyerekeknél is. Esnek-kelnek. A koordinációjuk még nem tart azon a szinten, hogy ha kibillentik őket az egyensúlyukból, akkor korrigálni tudjanak. Ha esnek, néha rosszul esnek.   Ebből fakadóan egyszer-egyszer sajnos sérülések vannak. Elkerülhetetlen.  

Sajnos az utolsó fordulóban volt egy komolyabb sérülés. Teljesen vétlen szituációban akadt össze a lába egy kislánynak és egy kisfiúnak. Olyan rosszul estek, hogy a kisfiúnak eltörött a keze és mentőt kellett hívni. Ilyenek előfordulnak több évente egyszer-egyszer, sajnos.  

(A jó hír az az, hogy azóta a Kisfiú már túlvan a műtéten és alig várja, hogy újból szurkoljon társainak, majd pedig újra pályára léphessen, amint a csontok összeforrtak.)    

Visszatérve a sérülés utáni percekre. Amit egyes szülők részéről tapasztaltunk, az minősíthetetlen.

Mit gondolnak ezek a felnőtt emberek ilyenkor?  
A másik gyerek ezt direkt csinálta?
Szándékosan el akarta törni ellenfele kezét/lábát?!  

Ugyanennyi esélye van annak, hogy az ő gyereke akad össze egy másikkal, ahol a másik húzza a rövidebbet.

Vagy azt gondolják, hogy a tanuló játékvezetők miatt van, mert az általuk fújt  meccseken épp nem úgy láttak valamilyen szabálytalanságot egyszer-kétszer, mint az elfogult szülő?
Vagy egy kétesen megítélt lépéshiba vagy besegítés esetén minősíthetetlen hangnemben kell számon kérni tőlük?  
Újabb kérdés merül fel.
Mit érez az a gyermek, akinek a szülője miatt áll a játék?
Az egész csarnok erre figyel?
Gyerekek, szülők, edzők?
Nem gondol bele abba a szülő, hogy ez „égő” vagy „ciki” a saját gyerekének? Csak azért „cserébe”, mert ő, mint hozzáértő felnőtt ezt a nézőtérről másképpen látta vagy ítélte meg?
Kéretik ezen is elgondolkodni…  

Újabb fogalom…
Elfogult szülő.

Anno a publikációmban is írtam erről. Az valamilyen szinten természetes, hogy minden szülő szebbnek, jobbnak, ügyesebbnek gondolja a saját gyermekét a másikhoz viszonyítva, mint az valójában van. Többet látnak bele, mint amennyi az igazság.
Ezt nem én találtam ki természetesen, ez így van, érezhető nap, mint nap. És nem mellesleg már több szülő ezt meg is erősítette nekem fél mosollyal a szája szegletében, hogy a szülők már csak ilyenek…

Nincs ezzel semmi gond, csak mindent a helyén kell kezelni.  

Ha az én gyerekemet fellökik, az világvége és gonosz, brutális a másik kisgyerek.
Illetve ha az enyém löki fel egyik ellenfelét, akkor az benne van a sportban.
Sajnos ilyet is hallottam már…

Újabb dolog, amin érdemes elgondolkodni…    

Újabb irányvonal, ami bántja a szememet és elnézést a kifejezésért, most nem jut más eszembe, ez a „rohadt alma effektus a kosárban”.
Az asztal mögött ülve és végigkövetve a nap eseményeit nem csak a mérkőzéseket látom, hanem azt is, ami a nézőtéren történik.
Munkámnak köszönhetően elég jó vagyok emberismeretben és jól tudok következtetni emberi mozdulatokból, cselekvésekből, testbeszédből.  
Többször látni olyat, hogy az elégedetlen szülő „társakat keres” megvitatni felháborodásának okát és fel-alá járkálva kutatja a sorközösségben vele együtt gondolkodókat. Szerencsére ilyenre nem sokszor kerül sor, illetve többször láttam (ilyenkor az én szám szegletében van a fél mosoly…), hogy a többi szülő „leszereli” a haragos szülőt.  

Gondolatmenetemet akkor ezen az íven folytatnám tovább.
Úgy gondolom, hogy azon szülők, akik nem tudják kordában tartani indulataikat és alkalomról-alkalomra előjön belőlük a véleményük, azoknak nem kéne látogatni a mérkőzéseket.  

Anno az én csapatomnál ezt elég világosan elmondtam az első Szülői Tájékoztatón.  
Csak azon szülőket szeretném látni a csarnokban, akik vagy csöndben vannak és nem kommentálnak, vagy ha a hangjukat hallatják, akkor ez csak a „Hajrá Kaszások!” legyen.
És milyen érdekes, ez így is volt egész évben.
Egyszer nem volt botrányos meccsünk, egyszer nem kellett kérni, figyelmeztetni a csapatunkból senkit. Csak ehhez mind a két oldal kell…      

Szóval eddig szinte csak a keserűség szólt belőlem, jöjjön egy kis pozitívum is.  

Le a kalappal azon nagytöbbség előtt, akik azért jönnek el hétről-hétre, hogy támogassák gyermekeiket/unokáikat.
Ha a gyermek kinéz a pályáról, akkor egy biztató mosolyt, bátorító tapsot vagy kacsintást kap, még több energiát fog mozgósítani, hogy jót csináljon és büszkeséget okozzon a szülőnek. Ez így van (lenne) rendjén. A szülők nagy százaléka a szurkolással van elfoglalva nem pedig a játékvezetéssel és az ellenfél játékosaival.

Ezt mi edzők jó érzéssel látjuk és HÁLÁSAN MEGKÖSZÖNJÜK!    

Itt jön a következő gondolatom.
Elképesztő az, amit néha látok, tapasztalok. Nem is tudom hová tenni, csak szörnyülködve nézem.  

Vannak annyira elvakult szülők, hogy megtapsolják és örülnek annak, ha az ellenfél egyik gyereke hibázik, lépéshibát vét, rosszul passzol vagy kihagyja a ziccert.
Milyen világot élünk, amikor egy 30-40-50- éves felnőtt ember tapssal fejezi ki örömét, amikor egy 9-10 éves gyerek hibát vét, csak azért mert más színű mez van rajta, mint a saját gyermekén?
Tényleg nem jut más szó az eszembe ezzel kapcsolatban, mint az elképesztő…  

És ami még ennél is durvább, hallottam már olyat szülő szájából, hogy a másik gyereke milyen ügyetlen, béna. Ez már tényleg a „no comment” kategória…  

Úgy érzem, kimerítettem a szurkolással, vélemény-nyilvánítással kapcsolatos keserűségemet, most elkanyarodok egy más irányba.    

Ez az edző-szülő viszonya szakmai szempontból.  

Kapcsolatban van a téma, az „elfogult szülő” effektussal, amiről már írtam itt is pár mondatot, meg a publikációmban is anno.  

Nagyon kevés az a szülő, akinek komolyabb kosaras múltja van, esetleg pedagógus és foglalkozott már gyerekekkel és még kevesebb, akinek edzői végzettsége is van.  
Ezek az emberek eddigi pályafutásom alatt még egyszer sem jöttek oda hozzám, hogy ötleteik lennének. Nem akartak beleszólni a munkánkba és nem akarták megmondani a tutit. Pedig lehet, hogy tőlük elfogadtam volna egy-két jó meglátást.  

És akkor az újabb keserűség.
Eljutottunk oda (soha nem gondoltam volna), nem tudom másképpen megfogalmazni, hogy a szülő veszi a bátorságot és beleszól az edző munkájába, mit-hogyan kéne, ő ezt hogyan látja és min kéne változtatni.  
Hallottam már kollégáktól is ennek millió formáját.
Megírt mail-ben észrevételek és javaslatok(!!!).
Szóban hasonlóan…  

Már elnézést, de ez hogy jut eszükbe?  

A következő sorokat nem a „vagánykodás” miatt írom, csak a tények kedvéért.    

Hat éves korom óta kosárlabdázom.
Több korosztályos bajnoki cím érme lóg a falamon.
Szerepeltem korosztályos válogatottakban.
Tizenöt évig voltam NB.I-es kosárlabdázó.
Van pedagógus végzettségem és az országunkban legmagasabb edzői végzettség, ami a sportágunkban elérhető-kosárlabda szakedző vagyok.
Ez a nyolcadik év, hogy edzősködöm, nagyjából mindegyik korosztályhoz volt szerencsém.  
Az eredményeket természetesen nem sorolom fel, legyen annyi elég, büszke vagyok a mögöttem lévő évekre mind játékosként, mind edzőként.    

És akkor a keserűség….

Ezen felsorolás után hogy veszi ki az magát, hogy nem egyszer előfordulva odajönnek hozzám a szülők, hogy nekik mi az elképzelésük, hogy látják, min kéne változtatni, azt kéne csinálni, van egy javaslatuk és még sorolhatnám…  

Laár András , mint Besenyő Pista bácsi jut eszembe hirtelen, már elnézést…
Noooormális?! 🙂
Ilyenkor azért (ha van ehhez türelmem) meg szoktam kérdezni, hogy ne haragudjon, de milyen kosárlabda múlt van mögötte, foglalkozott-e már gyerekekkel, tudja-e milyen nehéz feladat a gyerekek gondolkodását megérteni, jó irányba terelni, van-e esetleg edzői papírja, amit használ is, készített-e már edzéstervet, volt-e már edzőkonferencián-továbbképzésen, tartott-e már edzést, meccselt-e valaha…    

Volt olyanban is részem (sajnos nem egy alkalommal), hogy a szülő személyesen vagy telefonon próbálta beprotezsálni a csapatba a saját gyermekét azzal az érveléssel, hogy a sajátja milyen ügyes, a másik vagy a többi meg milyen béna…
Megint csak a „no comment” kategória.  

És eljutottam „pályafutásom csúcsára”, amikor is a szülő meccs közben „átkiabál” nekem a kispadra. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni ezzel, elmúlt éveimben nem volt példa ilyenre…  

És amiért megfogalmazódott bennem ez a cikk (nem véletlenül kapta a címet), az az, hogy hová vezet ez a világ?  

Én tudom, hogy életünkben egyre több a stressz, egyre nagyobb a rohanás, egyre kevesebb idő és energia jut az értékekre.
Egyre nagyobb a verseny az élet különböző területein.  

Egyet kérek, ezen területek közé ne vonja be a szülő gyermekének sportolását.
Ne akarják ezen keresztül megélni be nem teljesült álmaikat.
Ne támasszanak napról-napra olyan elvárásokat gyermekeik elé, amiket már nem tudnak teljesíteni.
Ne úgy nézzék és szurkolják végig a meccseket, mintha ezen múlna a gyermek sportpályafutása.  
Szép dolog a győzelem, a sportoló ezért is hajt, küzd.

De ki fog emlékezni arra, hogy pl. 2016.04.09-én az Óbudai Mini Kupa első középdöntő fordulójának x-edik meccsén ki nyert vagy veszített 3 ponttal?
Nem sokan.
Akkor kéretik így is viselkedni.    

Egy biztos, ez nem jó irány.

Ha ebbe az irányba megyünk tovább, akkor jövőre már többen engedik meg maguknak (ha másoknak lehet ilyet, akkor nekem miért ne?!), hogy kommentáljanak, pocskondiázzanak.  
Aztán majd ezt megunva szülők fognak összeszólalkozni a lelátókon.  
Közben több szülő érzi úgy, hogy szakmailag eljutott arra a szintre, hogy beleszóljon az edző munkájába (mert már három éve jár kosármeccsekre és mindent tud), akkor már külön kispad-kiegészítő kell, hogy még elférjen rajta 4-5 „szakmabeli” szülő.  
Vagy megyek tovább, egy-egy reklamáló szülő akár a tettlegességig is eljut a tanuló játékvezetőkkel kapcsolatban egy négyes döntő során, ahol eldől, ki lesz 2015-16 Óbudai Mini Bajnoka?  

Játsszuk le a mérkőzéseket zárt kapuk mögött és zárjuk ki azon szülőket is (99%), akik normálisan tudnak viselkedni?
Vagy hívjunk mi is Security szolgálatot már az ÓMK meccsekre is?  

Kedves Szülők, tessék ezen is nagyon elgondolkodni.    

Lehet, hogy kemény volt a hangnem és ütős az iromány, de elég volt.
Gátat kell vetni ennek, mert ez NEM JÓ IRÁNY KEDVES SZÜLŐK!  

Ha kérhetem azon szülőket, akik tisztában vannak miről is szól a sport, a gyermekek versengése és még nem csúsztak át az elvakult kategóriába, igenis „tegyék rendbe” az ilyen helyzeteket!  

És egy újabb kemény mondat.
Szerintem azon szülőknek, akik az előbb leírtaknak nem tudnak megfelelni, nincs helyük sporteseményen, főleg nem gyermekek mérkőzésein!  

Tisztelettel: 

Az Óbudai Kaszások Vezetősége és Edzői közösségének teljes egyetértésével:

By admin