Semmi bajom a zuglói játékosokkal és a szüleikkel sem. A kosárlabda játékhoz hozzátartozik a lépéshiba, a személyi hiba és a többi szabálysértés és szabályszegés is. Ezeknek természetesen vannak következményeik, büntetéseik, amiket a játékvezetőknek k

Article Pic

Hevér Ferenc

Semmi bajom a zuglói játékosokkal és a szüleikkel sem. A kosárlabda játékhoz hozzátartozik a lépéshiba, a személyi hiba és a többi szabálysértés és szabályszegés is. Ezeknek természetesen vannak következményeik, büntetéseik, amiket a játékvezetőknek kell megítélni. Mint ahogy a szabálytalan védekezést is. Ha ezért reklamálok, az az edzőnek és a játékvezetőknek szóló bírálat. A játékosokat csak sajnálom, azért, amit tanulnak. Tehetséges srácok, nem ezt érdemlik. Az ellenfelek játékosainak és szüleiknek nem szoktam szólni, éppen ezért elvárom, hogy ők se tegyenek megjegyzéseket. Főleg ne a tömegből, a nézők közül. Nem vall jellemre. Szívesen megbeszélek Önökkel is szakmai kérdéseket vagy a mérkőzés eseményeit a meccs után. Az Önök gyerekeinek bőrére megy a játék, éppen ezért nem biztos, hogy bölcs dolog homokba dugni a fejüket.

A védekezésről már nincs is mit mondani: igazi magyar virtus, valóban sok csapat „védekezik” így; ez ám az igazi nyertes stratégia. Csak két dolgot nem tanulnak meg így a játékosok: védekezni meg támadni. Hogy ez maga a kosárlabda? Hogy közben nem nevelünk igazi kosárlabdázókat (milyen is a magyar válogatott? Jegyzik valahol?)? Persze nem rossz, amit csinálunk. Ezt mondják az edzők. Az eredmények viszont mást mutatnak. Ez az ellentmondás nem tűnik fel, amikor a nézőtérről provokálja valaki az ellenfelet abban a hitben, hogy a gyermeke milyen klassz dolgokat tanul az edzésen? Ez az ellentmondás nem tűnik fel az edzésterv és a taktika kidolgozásakor? De ezért nem a játékosok a hibásak, ezért mindig az edző a felelős. Valakinek az a véleménye, hogy a fenti sorok hibás szakmai álláspontot fejeznek ki. Meg Hevér F. nem is ért a kosárlabdához. És ez akár még igaz is lehet. Csakhogy van egy szabály, ami feketén-fehéren megmondja, hogyan kell védekezni. Lehet, hogy a szabály rossz, de jelenleg ez a TÖRVÉNY a kosárlabdában, tehát eszerint kell játszani. És egyáltalán nem menti fel az edzőt a mérkőzés utáni magyarázkodás sem. Hogy „ezt csinálja a MAFC is”! Ízléstelen és jellemtelen erre hivatkozni, még akkor is, ha tényleg ezt csinálják. Mi most nem a MAFC-cal játszottunk, most a Zuglói Sasok védekeztek így. Ilyen mentegetőzést utoljára óvodásoktól hallottam. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy a világ börtönei tele vannak piti gémkapocs tolvajokkal, de az emberek tömegei mégsem lesznek azzá.
A másik edzői kifogás még szebb. „Én is ezt a szoros védekezést kérem, de nem hallgatnak rám a játékosaim!” Gratulálok! Ideje lenne átgondolni, hogy ki is az edző. Talán meg kellene kérdezni néhány kollégát, pedagógust (akár Kati nénit, a nyugdíjas magyartanárnőt is): egyszerű dolgokat mondanak, mit is lehet tenni ilyen esetben.
A jó kapcsolatról és a barátságról, amit oly lelkesen bizonygattál, pedig csak annyit: én sem szeretnék ellenségeskedni senkivel. Vannak barátaim, akik fontosak nekem, így a boldogságomhoz nincs szükségem további barátságokra. Díjaznék ellenben egy semleges, egymás munkáját megbecsülő kapcsolatot. Ami a korrekt, szabálykövető és ellenféltisztelő munkával kezdődik. Meg tükörbenézéssel. Azután pedig nem ártana majd elmagyarázni a játékosaidnak is, hogyan lesz belőlük NBA profi. Nézik ám a rájátszást! Izgulnak, hogy a kedvenceik legyenek a bajnokok! Némelyikükben – látva hogyan védekeznek a profik – talán még az is felmerül, hogy belőlük lehet-e egyáltalán ugyanilyen jó védő, ha nekik nem kell piócaként tapadni az emberükre? Nézz a szemükbe és mondd azt, hogy ez így jó! Nézz az ellenfelek szemébe! 12 éves játékosokról van szó, akiktől most nem (csak) a győzelmet vettétek el, hanem elsősorban a hitet, hogy a szabályokat be kell és érdemes tartani. Szép új generációt nevelünk. Magyarázd el nekik, mit jelentenek a szabályok. Bizonygasd csak, hogy az NBA-be is csupa ügyeskedő, meg a szabályokat kijátszó ember jut el, szóval az odavezető úton simán átgázolhatunk másokon. Mert erről szól az élet. Mert ilyen az élet. Szerintem az élet olyan, amilyenné mi tesszük. Te ma ilyenné tetted.

Nem érdekel a lelked, nem érdekelnek a démonaid. Úgy alszol, ahogy tudsz. Csak a szabályok érdekelnek. És ezeket sikerült ma csúnyán meggyalázni. Amihez nagyszerűen asszisztáltak a „felkészült” játékvezetők. És most nem arról beszélek, hogy hány személyi hibát vagy lépéshibát nem ítéltek meg. Mindkét oldalon elment elég sok, szóval akár még rendben is lehetne a dolog. Még sincs, mert sajnos elveszett a nevelő funkció, hogy tudniillik a játékvezető helyes ítéleteivel megerősíti vagy akár meg is taníthatja a szabályokat a kosaras palántáknak. És ez súlyos hiba, amit mindkét csapat elszenvedett. Azt viszont mi szenvedtük el, hogy az utolsó 4 percben a Sasok nem tudtak akkorát ütni/lökni a betörő, kosárra dobó játékoson, hogy bármelyik játékvezető azt megítélje. Miközben ellenfelünk ebben a periódusban mégiscsak dobhatott hat büntetőt. Szóval itt bizony belenyúltak a meccsbe a t. játékvezetők, de mégsem ez a legdurvább. Hanem a Zuglói Sasok védekezésének megítélése. Folyamatosan reklamáltam. Az eredmény: 1 db, azaz egyetlen egy figyelmeztetés! Pedig nem ördöngösség a szabálytalan védekezés felfedezése: a labdás támadó védése esetén nagyon egyszerűen megállapítható, hogy stimmel-e a védekezés vagy sem. A szó, emberfogás, tökéletesen kifejezi, miről is van szó. Csak értelmezni kell a jelentését, ha már elsőre nem megy. Idézzék fel a t. játékvezető sporttársak (edzők, vagy akár szülők is), hogy mit is jelent megfogni egy mobiltelefont, a pénztárcánkat, a barátnőnk/feleségünk kezét! Hogyan tennék ezt meg két méterről? Milyen érzés lenne, ha nem tehetnék meg? Hogyan érezné magát egy haldokló, ha a búcsú pillanataiban csak két méterről nyúlhatna egy másik kézért? Pontosan ennyire nyilvánvaló az emberfogás megléte vagy hiánya a kosárlabda mérkőzéseken is. Ezt, tetszik, nem teszik, a játékvezetőknek kell megítélni és kiosztani néhány technikai hibát. Rögtön rend lenne a pályán. Most a reklamáló edző természetesen azonnal megkapta a technikai hibáját. Ezzel sikerült is gyorsan elrejteni, hogy mekkora kapitális hibát vétettek a játékvezetők. Mert a játékvezető tévedhetetlen, nem tudja azt mondani, hogy elnézést, hibáztam. Kár. Egy ilyen emberi gesztus elnémítana minden edzői reklamálást. Mint ahogy felerősíti azt, ha az egyik játékvezető arra hivatkozik, hogy „láttam, de a másik közelebb volt, nehogy már ilyen távolságból fújjam le!” Ez a dolgod, hát végezd el becsülettel, mert még pénzt is kapsz érte! Az nem jut az eszedbe, hogy a kollégád esetleg olyan szögben állt, hogy eleve nem is láthatta? Te voltál az egyetlen, aki megítélhette volna, de nem tetted, mert majd megszól a másik.
Aztán ott a következő kifogás: „ a kollégám területén volt, nem fújhatok rá, mert akkor joggal megsértődik!” Kit érdekel? Aki ennyire érzékeny, mehet a fonóba dalolni az asszonyokkal. A gyerekek nem sértődnek meg, vagy az nem számít? A kosárlabda mérkőzés és játékvezetés nem arról szól, hogy a játékvezetők megsértik-e egymást, mert olyan ítéleteket hoznak, amit a másiknak kellett volna. Az utánpótlás mérkőzéseken a gyerekeket kellene tanítani a játékvezetőknek is, és ha közben néha becsúszik egy-egy ilyen ítélet, nem megsértődni kell a másikra, hanem megköszönni, hogy kisegített a bajban. Mert tiszta ciki lett volna, ha nem ítéltem volna meg valamit csak azért, mert rossz szögben álltam és nem láttam. De a kollégám kisegített, köszönöm neki! Tudomásul kellene már venni végre, hogy a meccs a gyerekekről szól és nem a játékvezetőkről! Szolgáltattok, amiért pénzt vesztek fel. Nem könnyű és nem is hálás munka, de becsülettel el kell végezni, ha már elvállalta valaki. Ma nem sikerült becsülettel elvégezni. Remek alkalom ez arra, hogy legalább képzeletben próbáljatok a játékosok szemébe nézni. Már ha tudtok. Ha igen, nagy a baj.
Gondoljátok végig, hogy jót tesztek-e a játékosokkal? Akik elszenvedik ezt a szabálytalan védekezést, azokkal biztosan nem. És azokkal, akik így védekeznek? Bármilyen furcsa, azokkal sem, sőt, őket csapjátok be igazán! A kör bezárult, edzők és játékvezetők közreműködésével újrateremtettük a magyar játékos prototípusát, akit nem jegyeznek sehol. Évekkel később tehetséges gyerekek tömegei állnak csalódottan, átverve az élet kapujában. És mi vesszük el az álmaikat. Tévednék? Lehet. Mutasson nekem valaki egy másik választ, bizonyítsa be, hogy tévedek és örömmel követem! Ismét csak sajnálkozni tudok, hogy ilyenné tesszük/teszitek a világunkat. (És még egy utolsó játékvezetői mentegetőzés: „így jó a védekezés, hiszen én is így tanultam annak idején!” Hát, nem is lettél játékos…)

Mindezek ellenére sem mentem fel a játékosaimat a vereség felelőssége alól. Kettő pont olyan kicsi különbség, ami egy-két apró hiba miatt is becsúszhatna. De mi nem egy-két apró hibát vétettünk. Volt eladott labda, képzetlenségi hiba, kihagyott ziccer, rossz ütemű betörés. Védekezésben is többször hibáztunk, de a játéknak ebben az elemében nyújtottunk jobb produkciót. És végül egy nagyon is kézenfekvő dolog: a büntetődobást be kell dobni, mese nincs! Ma 7/18 volt a mutatónk: ez 39 %! 50 %-nál döntetlen a meccs, 55%-nál (10/18) pedig már győztünk volna. Három büntető. Ennyi is elég lett volna a győzelemhez. A jó játékhoz persze nem, a fenti mondatok akkor is igazak lennének, mint ahogy továbbra is igaz lenne és le is írtam volna ugyanígy a kollégának és a játékvezetőknek szóló véleményemet. Mert azon a győzelem sem változtat.
Egyébként pedig igenis felmentem a játékosaimat a felelősség alól! 12 éves gyerekeknek túl nagy teher és nem tudnak megbirkózni azzal, ha így „védekeznek” ellenük. Teljesen tanácstalanok lesznek, megzavarodnak, elfelejtenek mindent, amit már tudnak. Ez történt tegnap. Nem érdemelték meg, hogy így bánjanak velük.

És végül, de nem utolsó sorban. Enyém a felelősség ezért a vereségért. Én hibáztam, amikor elolvastam a versenyszabályokat és azok szellemében képeztem a játékosaimat. Becsaptam Őket, bár tudtam, hogy az ellenfeleink nem így tesznek. (Tisztelet a kivételnek, mert vannak sportszerű csapatok, akik hozzánk hasonlóan vagy a szabályok tisztelete miatt, vagy azért, mert ez a jó, az emberfogásos védekezést tanulják. Példaként fel kell hozni a Vasast, mert nem jó érzés ugyan vesztesen elhagyni a pályát, amikor ellenük játszunk, de ellenük legalább lehet kosárlabdázni és tetszik, nem tetszik, mindenkinek úgy kellene védekezni, ahogy azt ők csinálják. Még a Zuglói Sasoknak is, pláne, ha olyan játékosállományuk van, mint nekik.) Nem erre készítettem fel a játékosaimat, és ezért elnézést kérek Tőlük. Át kell gondolnom, hogy mi a helyes? Nem tudom. Nem hiszem, hogy így kell tennem. Valahogy nincs kedvem korpa közé keveredni. Akkor már inkább rátok hagyom a kosárlabdát. Annyi szép dolog van még az életben, ahol sikeres lehet az ember, majd csak találok valamit magamnak én is. Kosaras pályafutásom zárásaként pedig mi is lehetne szebb, mint a híres amerikai író, Kurt Vonnegut sírfelirata: „Valaki. Valamikor. Megpróbálta.” Egyszer az életben megpróbálhatnátok ti is (nem elírás, tényleg kisbetűvel akartam. Lásd még: nemecsek!).

Valami azt súgja, hogy mégis lesz folytatás. Vasárnap senki sem győzte le a Kaszások Gyermek I-es csapatát. Megvertek bennünket, de nem győztek le. Ahhoz kevés volt az ellenfél edzőstől, játékvezetőstől is. Mert kemények ezek a Kaszás játékosok. Nem adják fel soha! Tanulhatunk Tőlük.

Hajrá Kaszások!

By hever